Március 15
Kedves ülkeiek!
Vasárnap a megszokott időpontban szentmise volt. Nincs ebben semmi különös, hiszen minden vasárnap 11 órától ezt már megszokhattuk. Mégis, az elmúlt vasárnap az egybegyűltek ünneplőt öltöttek, kokárdát tűztek, gyerekek, felnőttek egy része viseletbe öltözött. A szentmisén a nagyböjtről beszélt a tisztelendő úr, a Húsvét előtti időszakról. A templomot körüllengte egy izgalommal teli alapzaj. A gyerekek készülődtek. Mintha érezték volna, hogy az ünnepi hangulatot ők teremtik meg a számunkra is.
Március 15-ét ünnepeltük, arról emlékeztünk, hogy mi történt 167 évvel ezelőtt, ezen a napon. Mindezt nem politikusainktól, akik jeles napokon önfényező szónoklatokat tartanak, hanem a gyerekek szavalataiból, énekeiből. Ők a kis forradalmárok, akik a Landerer & Heckenast nyomdában kinyomtatták a 12 pontot, elszavalták a Nemzeti dalt, elénekelték a Kossuth nótákat. Nekik elhisszük, velük együtt éljük át, mert a lényeget mondják, sem többet, sem kevesebbet, hanem azt, ami akkor történt. A megemlékezés záró akkordjaként megkoszorúzták a templom előtti emlékművet, ők, a gyerekek.
Kérem, nézzék el nekem a személyes véleményt, de vasárnap különösen jól éreztem magam. Rég nem voltam ünnepelni március 15-ét, mert unom már hallgatni a sok politikusbeszédet, unom, hogy minden ünnep arról szól, hogy ahány párt annyi helyszín, annyi ünneplés, ezért inkább otthon maradtam, meggyújtottam egy gyertyát és kezembe vettem egy Petőfi kötetet. Erről vasárnap egész egyszerűen megfeledkeztem, a gyerekektől megkaptam azt, amit ettől az ünneptől vártam. A lényeget. Nem gondolom azt, hogy a gyerek nem tud felkapaszkodni egy ilyen ünnep nívójához, inkább azt gondolom, hogy amíg őket hallgatom, legalább nem piszkolódik jobban a lelkem, nem morgok és nem dühöngök az ''ünnepi'' beszédek alatt.
Köszönjük az óvó- és tanító néninek a verseket, énekeket, hogy fontossá teszik a gyermekek számára a megemlékezést és ezáltal a számunkra is.
